Mángorló | Vasalás régen és ma

Manapság nagyon egyszerű dolgunk van, ha mosás és szárítás után gondoskodni szeretnénk ruháink kivasalásáról. A vasalóhoz és a vasalódeszkához bármelyik bevásárlóközpontban egyszerűen hozzájuthatunk, és bár a vasalás folyamata igényel némi időt és szakértelmet, közel sem olyan nehézkes, mint hajdanán.

A mángorló egykor a háziasszonyok mindennapi életének szerves része volt. Ugyan manapság már nem fontos eszköze a háztartásnak, de a múlt hagyományait őrző múzeumokban és tájházakban még megismerkedhetünk dédanyáink akkoriban igen népszerű „vasalójával”.

Mángorlás a gyakorlatban – kézzel

A ruhák kisimítására már az ókori ember is igényt tartott, azonban erre sokáig egyszerű botokat használtak. A fejlődő társadalom és az egyre magasabb igények hatására lassanként megjelentek az anyagok kisimítására szolgáló különböző eszközök, végül a mángorló terjedt el Európa-szerte.

Bár a mángorló történelme máig tanulmányozott terület a néprajzkutatók által, első megjelenése a 17. századra tehető, Európa északi területén. Magyarországi pályafutása az 1700-as években kezdődött, ugyanis a ma ismert legrégebbi mángorló 1730-ból származik. Akkoriban a mángorlót – ami ismeretes volt mángorlófa illetve mángorló lapicka néven is – vásznak és egyéb textíliák kisimítására használták.

A mángorló egy körülbelül 70 cm hosszú, 15 cm széles téglalap alakú fából készült eszköz volt, amit rendszerint kézzel faragtak, egyik végén pedig egy nyéllel láttak el. Egyik oldala mélyen bordázott felülettel rendelkezett, másik oldalát viszont különböző faragott mintákkal díszítették. Az eszközt ugyanúgy használta a városi polgárság is simításra, fényesítésre, mint a falubeli parasztság. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy a mángorló bordázott oldalán addig görgették a nyújtófára tekert simítandó textíliát, míg az ki nem simult.

A mángorló készítése

Egy mángorló megalkotására mindenki vállalkozhatott, akinek szüksége volt rá. A mesteremberektől kezdve a faragókon és bognárokon át az egyszerű pásztor is gyakran foglalkozott mángorlókészítéssel, egyesek praktikus okokból, mások pedig ajándéknak szánták. Roppant érdekes lehet mai szemmel nézve, hogy ebben az időszakban a mángorlót nem csak azért készítették vagy vásárolták meg, hogy legyen mivel „vasalni”. A hagyomány szerint ez az eszköz – mivel készítése a faragás vagy vésés miatt gyakran nagyon sokáig tartott – egyfajta személyes ajándéktárgyként is funkcionált. Férjek és legények faragtak változatos mintákat és szövegeket a mángorló hátlapjába, ezzel kedveskedve az asszonyoknak és hajadonoknak, de számos esetben nászajándékként kapta az ifjú pár. A mángorlóra sokszor egész történeteket elmesélő jelenteket, verseket faragtak vagy karcoltak rá, de a készítés dátuma is megtalálható egy-egy darabon, emellett gyakran rákerült a tulajdonos és/vagy a készítő neve is.

Mángorlás a gyakorlatban – géppel

A mángorlás technikája is változott az ipari fejlődésnek köszönhetően. A 19. század végén és a 20. század elején már háztartási gépként funkcionált, és mind kinézete, mind a használat folyamata merőben eltért egykori elődjétől. Ebben az időszakban ez az eszköz már nem személyes tárgyként volt számon tartva, teljes mértékben praktikus okokból volt használatos.

A mángorló egy öntöttvas állványból állt, melyre ráerősítettek egy falapot illetve két keményfa hengert. A két ellentétes forgásirányú hengert egy fogaskerék kapcsolta össze, és ennek a mechanizmusnak köszönhető a gépi mángorlás hatékonysága. A mángorlás folyamata úgy zajlott, hogy a még nedves textíliát ráhelyezték a falapra, majd a két henger közti résbe való beigazítás után elkezdték megtekerni a fogaskereket – és a gépből egy aránylag sima kelme távozott. Bár a végeredmény nem volt tökéletes ezzel a technikával, nagyban megkönnyítette a nagyméretű kelméknél az akkor már aktuális vasalás folyamatát.

A textiliparban máig használnak hasonló elven működő mángorlókat, ám ezeket ma már motor hajtja.